VLADÁR GÁBOR (*Bia, 1881. október 14.–†Bp., 1972. július 19.), a Lakatos-kormány igazságügy-minisztere.
A Vladár család Turóc megyéből származik. Édesapja családjával együtt Sándor Móric biai uradalmában helyezkedett el, mint gazdatiszt. Itt született a kilenc gyermek egyikeként a Szily- (akkor már Sándor–Metternich) kastélyban. Iskoláit Bián, a református iskola magántanulójaként, majd Debrecenben és Budapesten végezte. Az első világháború kitörésekor négy évet szolgált, egy évet Isonzó poklában töltött, ahol meg is sebesült. 1903-ban állam- és jogtudományi doktori címet szerzett, majd bírói vizsgát tett. Jogi tanulmányait követően bírósági fogalmazó, majd 1929-től az Igazságügy-minisztérium tisztviselőjeként a törvényelőkészítő osztály vezetője volt. Tevékenységéért akadémikussá választották. 1941-ben a Corvin Társaság koszorús tagjává választották. Szerteágazó egyházi szolgálatot is ellátott. Az egyházi életbe való intenzív bekapcsolódása már az 1934–37. évi zsinaton elkezdődött. A törvénykezésről szóló terjedelmes zsinati törvénycikk az ő alkotása. Az egyetemes presbitérium megalakulásával annak tagja lett. A görög–római kultúra forrásainak kétnyelvű kiadásait szorgalmazta, a Parthenon-klasszikusok szerkesztőbizottságának elnöke volt. 1942-ben a debreceni tudományegyetem jogi kara honoris causa doktorrá avatta. Elnöke volt az Országos Bírói és Ügyészi Egyesületnek és számos más társadalmi tömörülésnek. Közel egy évtizedig tanított Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye közigazgatási tanfolyamain. Számos jogi publikációt készített: A hatályos jogszabályok hivatalos összegyűjtése; A magánjog és a közigazgatási jog kapcsolatai; A nemzetközi magánjog alkalmazása a magyar közigazgatásban; Az erkölcs, a tudomány, a humánum és a jog stb. A Lakatos-kormányban az igazságügy-miniszteri tisztet csak a kormányzó többszöri unszolására vállalta el azért, hogy támogassa az országnak a háborúból való kiválását. Személyesen vett részt a Gestapo által letartóztatott államférfiak: köztük Bajcsy-Zsilinszky Endre, Baranyai Lipót, Laky Dezső, a fiatal Tildy Zoltán és Peyer Károly kiszabadításában és biztonságba helyezésénél. A kormányzó 1944. október 15-i proklamációja után menekülnie kellett. Ezért később üldözték a nyilasok és a németek, majd a Rákosi-kormány, és bár a Népbíróság igazolta, a fordulat éve után megélhetését elvesztette. 1945-től egyházi vonalon folytatott igen aktív munkásságot. A bányai kerület törvényszéki bírónak választotta meg. Utóbb a budavári gyülekezet, két évvel később a pesti egyházmegye, 1947-ben pedig a bányai egyházkerület választotta meg felügyelőjének. Tisztségénél fogva sűrűn tartott előadásokat, melyek gyöngyszemei az egyházi irodalomnak. Néhány előadásának címe: A keresztyén családi élet, Az igaz presbiter, Az őskeresztyén gyülekezet élete, Az egyházi alkotmány demokratikus felépítése, Luther szociális felfogása, A Rerum novarum enciklika, Az állam és az egyház viszonya, A reformáció hatása a jogfejlődésre, Mit adott a reformáció a nőknek? 1950-ben nyugdíját, akadémiai tagságát megvonták és Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe, Tomorra telepítették ki családjával. 1953-ban rokonai, ismerősei közelébe Biára, a Kutya-hegyre egy présházba költözhetett a család. 1958-ban egy balesetben, gallyvágás közben egy ág bal szemének látását kioltotta, másik szemének a látóképessége is hamarosan elveszett. 1963-ban végre sikerült egy újonnan épült társasházba Budapestre visszaköltöznie. Látásától megfosztva négy év alatt elkészítette a Visszaemlékezéseim című önéletrajzot. Gyermekei rendezték sajtó alá apjuk halála után. Az Úr 1972. július 19-én szólította magához. Korábbi lakásukat nem kapták vissza. Emléktábláját annak a háznak a falán avatták, ahol életének utolsó éveit élte. Testvérei: Anna (*1880. április 20., Bia–†1966, Bia) középiskolai tanár, költő; Endre (*1888. szeptember 24. Bia–†1967. február 27., Keszthely) egyetemi tanár, meteorológus, agrárgépész; Ernő festőművész. Gyermekei dr. Vladár Pál (*1912. augusztus 9., Bp.– ) jogász és Mária (*1915. január 21., Bia–†2000. december 1., Bp.), a biai iskola tanára.